Azt gondoltam először kidühöngöm magam arról, ami minket, filmeseket nehéz helyzetbe hoz a KATA változások miatt. Tudod, 3 millió Ft felett 1 cégnek számlázva gondolkodás nélkül jön a 40%-os sarc. Most sokan azt várják, hogy lépjünk ki a KATA hatálya alól, míg 5 éve ebbe lettünk belekényszerítve. Ami valóban jó döntés volt, mert kifehérítette a piacot. De egyrészt jövő áprilisban majd “meghálálom” egy X-el azt a felelôs (?) döntést, miszerint minden KATA-s mocskos csaló és bújtatott munkaviszonyt folytat (pedig k..vára nem). Másrészt élni szeretnénk nyugodtan és azt csinálni amihez értünk. Esetünkben a filmezést. Sz..unk mi a politikára nagyívben. Csak a seggvakarás helyett differenciált döntéseket kéne hozni és DOLGOZNI pl. a NAV-nál és ellenőrizni korrektül.
Másrészt ha megunom a b…akodást, befejezem a filmezést és sikeres leszek másban. Bekaphatja a rendszer úgy ahogy van. Leszek pék vagy becsületes adócsaló. Tökmindegy. Mindig hittem abban, hogy bármi is történik, a tehetséggel és tudással soha semmi nem fog tudni versenyezni. Ezt bizonyítja az elmúlt 15 évem is a filmszakmában. De vannak fontosabb dolgok, amire érdemesebb a szavakat fecsérelni, mert egy életen át elkísérnek.
Az Írók boltja felett forgattunk egy nagypolgári lakásból átalakított tervezőirodában. Míg nem volt jelenetben, a szomszédos szobában várakozott velünk együtt a filmbeli rattan kerekesszékében üldögélve. Untatta a várakozás, így többen körégyűltünk és beszélgetni kezdtünk. Mint joviális nagymama mellé a gyerekek.
Már akkor is betegeskedett, de volt benne valami megmagyarázhatatlan. Szabad volt, méltóságteljes és nyugodt. Többször ránk szóltak, mert behallatszódtunk a felvételbe, de őt cseppet sem érdekelte éppen. Minket meg pláne nem, örültünk, hogy megtisztel a társaságával. Megkért, hogy tegyem le a szemüvegét az asztalra. Letettem.
“De ne úgy! Hát maga nem tudja hogyan kell letenni egy szemüveget?!” – csattant fel és vont kérdőre utánozhatatlan stílusban. Átfordítottam. Cseppet sem volt bántó, inkább megmosolyogtató. Nem tudtam rá haragudni. Bár a szakmánk sajátja a tegeződés, ő csak keveseknek engedte ezt.
“Van az a nagyhasú ember…szivarozik és filmeket szokott csinálni…na, mondják már ki az!”
Andy Vajna? – kérdeztem.
“Az! Hát az mekkora egy barom állat! Kijött egy forgatásra, amikor a születésnapom volt. ILLIK tudni, hogy a napraforgó a kedvenc virágom. Hozott is egy csokorral. A stábot sorba állították amikor megjelent. Engem felköszöntött, de a többinek meg annyit se mondott: maguknak meg jó munkàt! Mekkora egy bunkó már!”
Tovább mesélt különböző történeteket, amiken jót nevettünk, majd megkérdezte megmasszírozná-e valaki a vállát. Én igent mondtam és nekikezdtem.
“Jézusom, össze akar törni?? Én egy 80 éves öregasszony vagyok, gyengédebben csinálja!” – ripakodott rám, de szemernyi bántás sem volt a hangjában.
Tudta jól, hogy megteheti és érteni fogjuk a stílusát. Mert egy élő legendát mègiscsak másképp kezel az ember. Ez volt életemben az első találkozás Törőcsik Marival. És a mai napig sokszor eszembejut feszült helyzetekben és továbbra is csak mosolyogni tudok rajta. Ami segít átlépni rajtuk. Ezek azok a pillanatok, amiért megéri filmesnek lenni. És hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam vele a színfalak mögött. Nyugodjon békében!