Úgy tűnik a krízishelyzetek adnak lökést ennek a blognak. Ugyebár az egész hercehurca a 10 napos Covid karanténnal kezdődött anno. Itt van hát újabb 10 nap (meg a ráadás), a változatosság kedvéért most bokától combközépig gipszelt bal làbbal meg két mankóval.
Történt, hogy munka közben rosszul léptem le a statívról, a bal térdkalácsom oldalra kiugrott, összeestem és a földön fekve, pár másodperccel később magától vissza is tért a jól megszokott helyére. Ami élőben pont annyira ijesztő és visszataszító, mint leírva. Úgyhogy ezt ne is firtassuk tovább. Brrr.
A helyszínen minimál szinten elláttak, kínlódva hazavezettem. Itthon felpolcoltuk, jegeltük, így csak akkorára dagadt, mint egy tápos csecsemő feje. Nem vagyok az a minden vacakkal orvoshoz rohangálós típus. Természetesen a lázas megfázást már halálközeli élményként élem meg, de az alap motívum szerintem. Így hát mentős sógorommal konzultálva a legkedvezőbb opció a sürgősségi traumatológia felkeresése volt.
Minden apróságra nem térnék ki, mert sose végzünk. A lényeg, hogy Tomi barátom hozott két könyökmankót (amik már évekkel ezelőtt is vendégeskedtek nálam) és este 8 körül bevitt a balesetibe. Természetesen a bejárat még véletlenül sem ott van, ahol gondolnád. Aránylag könnyen öltöztem (póló, short, papucs), mert a gipszelés lehetősége korábban felmerült. Még így is úgy éreztem, minimum az olimpiai aranyat a nyakamba akaszthatják mire odakaptattam.
Cseppet sem meglepően hót’feleslegesen. Én azt gondoltam, hogy amikor minden az elfogadásról szól, pláne kiszolgáltatott helyzetemben, nem kell ilyen avittas dolgokkal foglalkozni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol történt a baleset. Mint valami megelevenedett Móricz regényben. Viszlát! Irány a Honvéd kórház. A sürgősségi bejáratát magadtól itt se találod meg hacsak nem tudod hol van. A végére én már azon se lepődtem volna meg, ha egy ruhásszekrényen keresztül vezet oda az út.
Hozzáteszem fél használható lábbal, mankózva a távolságok átértékelődnek. Bejutottunk, első állomás a triázs. Amit egy vagány jócsaj csinált, akinek legalább humorérzéke is volt. Miután aláírtam a papírt, hogy nem rabolt ki (nem vicc, tényleg van ilyen), mehettem a betegfelvételre. Onnan, vélhetően a gyöngyöző homlokom és a nem éppen fájdalommentes arcomnak köszönhetően bejutottam a traumatológiára.
Innen már könnyű lesz, gondoltam. Az első vizsgálaton, ahol az egyik doki a szavamba vágva, lekezelően kioktatott, hogy nem ide kellett volna jönnöm, hanem a balesethez legközelebbi traumatológiára (Székesfehérvár) született meg a gondolat, hogy mindjárt térden b..om a mankómmal, ő legalább helyben lesz. Előrebocsátom, hogy ezen a félkegyelmű Doktor House imitátoron kívül mindenki a lehetőségeihez mérten kedves, figyelmes volt és profin végezte a munkáját a hülyének is egyértelmű emberhiány ellenére. Köszönet és respect nekik!
Aztán jött még egy röntgen, várakozás, nem egyértelmű a röntgen, várakozás, ct, k..va sok várakozás. Mert a csepeli bmw-s baleset utasa is itt kötött ki.
Időközben Tomit hazaküldtem. Rengeteget segített, hogy nem egyedül kellett eddig eljutni térben és időben, de láthatóan már a végkimerülés szélén járt. Végül behívtak, elmondták, hogy lelőnek, mint a törött lábú versenylovakat begipszelnek 10 napra, ami mellé vérhígító injekció is dukál naponta. Meg beadnak egyet most kedvcsinálónak. Aztán újabb adag várakozás után megkaptam a gipszemet és mehettem amerre láttam hajnal 3:30-kor.
A kórházból végre kijutva hívtam a 0-24 betegszállítót, akit a sógorom adott meg még indulás előtt. Mivel személyautóban esélytelen így utazni. Kb. 1 óra míg idérnek a fiúk – mondta. Én meg a Róbert Károly Krt. szélén pislogtam, immár 24 órája talpon, gipszben. Oké, akkor legyen inkább másik utca, anyám cirka 1km-re lakik innen. Végülis jó fél óra alatt odasuhantam, hajnal 4-kor a sarokról hívtam fel, hogy szeretnék némi vizet kérni és pár szál cigit is ha már így afterközeli időben járunk.
Szegénykémnek kellett pár másodperc míg dekódólta, hogy mit keresek itt, miért vagyok gipszben, stb. Érthetetlen módon, de van két egyszemélyes pad ott az utcán, amiért én roppant hálás voltam. Pár perc múlva vízzel, kávéval, köntösben megérkezett. Hát szürreális látvány lehettünk. Mint akik most szöktek a zárt osztályról. Így elüldögéltünk ott míg megérkezett a mentő, elmeséltem neki, amit most nektek. Utolsó feladatként felfeküdtem a hordágyra, betoltak és száguldottam haza, át a hajnali városon.