Többször nekifutottam, hogy értékelhető posztot villantsak, de a semmittevésről (lepődj meg) semmit nem tudok mesélni. Hacsak nem a gipszelt láb + wc csésze találkájából eredő logisztikai fejtörőt. Aminek Ernst Neufert külön oldalt szentelhetne az építészek bibliájában, gipszelt lábbal dolgát végző ember helyigénye címmel. Ellenben gyanítom (baromira remélem) ez csak szűk réteget csigázna fel. Maradt hát a kivárás, míg az idő úgy repült, mint az ólomszárnyú döglött madár.
Sok megindító történet szól arról kit-mi inspirált mielőtt megszületett egy nagyszerű alkotás. Mesélhetnék hasonlót, hogy a könnyeitekben fuldokoljatok a meghatódottságtól, de engem nettó megba..tt az unalom míg a gipszemben tengődtem. És az égvilágon nem inspirált semmire. A gipszelt lábban az a rossz, hogy nem jó. Kánikulában meg végképp. Konklúzió vége.
Alig vártam, hogy levegyék. A 7-8. napon érlelődni kezdett bennem a gyanú, hogy rajtam kívül talán már más is lakik benne. Amire a szaga alapján joggal lehetett következtetni. Párszor be is kopogtam, ahogy felborult hajók fenéklemezén szokott a mentőbrigád, ám nem jött válasz. Ennek mérsékelten, de mégiscsak örültem.
Igazán akkor nyugodtam meg mikor a doki lehámozta rólam és viszontlátva úgyahogy hasonlított arra a lábra, amire emlékeztem. Sok időt nem hagytak kiélvezni a pillanatot, a nagy eufóriában mindjárt megtoldották 5 nappal az otthoni vérhígító injekció kúrát. Ami a közös rettegés kategóriában úgykábé döntetlenre jön ki áldozat és elkövető számára.
Már majdnem indultam hosszú, tömött sorokban a frissen szabadult lábammal és az ambuláns lapommal, hogy megvegyem a térdrögzítőt, amiben további 4-5 hetet tölthetek a következő kontrollig. De a dokinak beugrott, hogy a főorvos szeretne beszélni velem, mert a CT-n látott valamit. Sok szó eszembejutott, a szeretet most épp nem volt köztük. Azt viszont be kell látni, a dramaturgiához nagyon értenek.
Kellett még egy MR, hogy kizárják az operáció lehetőségét, amiről úgy hittem már régesrég kizártuk. De ebben a bandában csak én gondoltam, hogy csapatban játszunk és nincs egyénieskedés. Véleményem szerint az emberi test egy klassz zárt szerkezet, annyi lyukkal amennyi kell rá. Ezen logika mentén könnyen kitalálható milyen nyugalomban telt az az 1 hét amíg az ítéletre vártam. Szorozd be kettővel.
Időközben kölcsönkaptam egy automata váltós kocsit. Ami azon túl, hogy elhagyhattam végre a lakást önállóan (Yeah Baby!), tartogatott egyéb szórakozási lehetőséget. Úgymint a megdöbbent/rémült/értetlen tekintetek körülötted, ahogy kiszállsz és előszeded a mankóidat. Priceless.
Így már egyedül mehettem véget vetni a tudatlanság poklának. A sürgősségis 5,5 órát leszámítva ekkor vártam a legtöbbet a bejutásra a vizsgálatok, kontrollok közül. Kezdtem a türelmem végére érni, mivel kimerültem. Aludni az utolsó 3 napban kevésbé sikerült és az ébren töltött időben se tudta elterelni a figyelmemet semmi erről. Behívtak, sorolta a doki latinul az MR eredményeit faarccal. Végül kibökte, hogy nincs maradandó sérülés, minden meggyógyul, nem kell operálni.
Úgy tört ki belőlem a megkönyebbülés, hogy a doki és az asszisztense is hangosan felröhögött. A jó hírért cserébe úgy döntöttem nem cseppfolyósítom őket kénsavban szemet hunyok a várakozások, injekciók és afelett, hogy elárulták a csapategységet. Hacsak nem csinálok valami oltári baromságot a térdemmel, innentől az idő nekem dolgozik. Redbejön csak ki kell várni. Plusz az sztk-s gyógytornászt már azelőtt lemondtam, hogy felajánlhatták volna. Kösz, de kösz nem. Egyeztettem az enyémmel, mert életszerűtlennek tűnt, hogy hetekig csak hurcoljam mindenfele a bal lábam inaktívan. És végre belepofázhattam valamibe, hogy ne úgy legyen ahogy mások megmondják. Van mostmár itthon végezhető feladatsor míg szeptember közepétől elkezdhetjük a frankó rehabilitációt és indul egy új, hosszabb, de bíztató kaland. Mert minden egy rossz lépéssel kezdődik.
Happy end.