Eltelt egy újabb év, megkerülte a Napot a Föld (állítólag, mert a laposföldes barmokra olvasókra is hajtok) és még sorolhatnám tovább a közhelyeket. Ha nem kapnék menthetetlenül hányingert az erőltetett indokoktól amiért minden December 31-én retek részegen kötelezően ki kell rúgni a ház oldalát. Vagy amiért a materiális világ reális érzékelésében már számottevően talajtvesztettek a fürdőszoba félhomályában levarrják a Dagadt Szandit, akihez más napokon amúgy bottal se – mer’ így kicicomázva van ojjan szép, mint az újrafestett betonkeverő. Bulivaaaa’, most kell megnyomni!
Ööö, kösz, nem. Nem tehetek róla, de rühellem a szilveszterezést. A legszebb dolog ami eszembejut róla, hogy lennék most tüzijátékgyár-tulajdonos. Amikor a végórához közelítve kislattyognak dobozaikkal a népek mezőre, tetőre, útkereszteződésbe, erkélyre és másodpercek alatt lövik szét a húszezreseket a f..ba, na az meseszép. Széttárt karokkal, mámorosan kiállnék a lehulló lőporos papírpernye alá és végtelen boldogság járná át a szívem, hogy idén is sikerült sok kisp..ű, de pénzes balekot behülyítenem. Fejemben már zakatolna a következő évi reklámszlogen: Lehet, hogy nagyot durran, de nem elég hosszú! Vegyél még kettőt, mert 10 perc alatt csak a csóró gazdagok bohóckodnak!
Tegye a szívére a kezét mindenki, aztán azt hazudik, amit akar, de a szilveszteri házibulik többsége már a kezdés előtt halálra van ítélve. Mondjuk én alaphelyzetben kivagyok attól ha valaminek kötelezően kell örülni. De csak összegyűltök, elindul a dolog, aztán
a) kiderül, hogy csak facér faszik lettek meghívva, csaj meg egy szál se
b) mindenki hozott bébépezsgőt, de rövidet nem, mert remélte hátha a másik
c) nagy zene van, viszont a hely meg lepratelep.
Valahogy sikerül túllépni a kezdeti nehézségeken meg a 3-4. körön, hangulat alakul. Talán nem reménytelen a helyzet. Közelít az éjfél, de
a) nincs elég pezsgőspohár
b) a társaság fele már alig áll a lábán
c) a csaj akivel eddig flörtöltél zokogásban tör ki, hogy még mindig a Jocót szereti és elviharzik.
Felcsendül a Himnusz, üveges tekintetek merednek bágyadtan a semmibe, koccintani próbál a bizonytalan kéz. Tuti leönt valamelyik nyomorék. “Főzzünk virslit!” csatakiáltásra a társaság fele a konyhába tódul, a maradék a szobában gubbaszt szótlanul, mert nem ismerik egymást és k..vára nem szimpatizálnak. Plusz 2 már alszik is.
A konyhában beindul az élet, szintentartó körök, zabálás, jókedv, vissza a szobába. 30 percen belül
a) valaki kitalálja, hogy bánatában véget vet az életének, ebben 5 perc után a többiek örömest segítenének
b) egy amatőr a gyomortartalmát random, a testén kívülre helyezi, de sosem a wc-be
c) elhangzanak az életbölcsességek, majd a társaság 3/4-e beájul hajnal 1-re.
Aki még talpon van és vendég, hálát ad a sorsnak és angolosan távozik némi alkohollal. Buli vége.
A bejegyzés írásához üdítően dübörgött Mauro Picotto – Metamorphose c. albuma. Ami most múlt 20 éves, de a szilveszteri bulikkal ellentétben ugyanolyan jó, mint mikor Carlo barátommal először hallgattuk fele-fele fülhallgatóval, discmanről a középsuliban az órák alatt.
Kellemes másnapot Pupákok!